Írisztündér

Szeretettel köszöntelek honlapomon, ahol számos lehetőséget kínálok a személyes és csoportos foglalkozásokra egyaránt

 

Max Lucado: Értékes vagy

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak.

A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.

A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak.

A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal.

Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott.

Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.

Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta.

– Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. – Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!

Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt.

– Nem vagyok jó foltmanó – gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.

Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

– Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. – Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!

Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem.

– Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. – Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.

– Élit?

– Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.

– De miért?

– Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!

Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment.

– Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem? – kiáltott utána Pancsinelló.

De Lúcia ezt már nem hallotta meg.

Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez.

Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe.

Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé.

Ekkor meghallotta a nevét.

– Pancsinelló! – hallatszott egy mély, erős hang.

Pancsinelló megállt.

– Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!

Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre.

– Te tudod a nevemet? – kérdezte a kis manó.

– Persze, hogy tudom! Én alkottalak!

Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra.

– Hm… – szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!

– Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!

– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.

– Tényleg?

– Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!

Pancsinelló felnevetett.

– Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?

Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt:

– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.

Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon.

– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta Éli.

– Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák – mondta Pancsinelló.

– Tudom. Mesélt rólad.

– Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:

– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.

– Micsoda?

– A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?

– Hát, még nem nagyon…

Éli elmosolyodott.

– Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.

Éli letette Pancsinellót a földre.

– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!

Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:

– Azt hiszem, komolyan mondja!

És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Forrás: Max Lucado: You Are Special (In: Punchinello and the Wemmicks)

Festmény a békéről

 Volt egyszer egy király, aki felajánlott egy díjat annak a művésznek, aki a legszebb képet tudja festeni a békéről. Rengetegen próbálkoztak. A király valamennyi képet megnézte, majd hosszas töprengés után szemügyre vette a két legjobbat:ezek közül kellett választania.

 Az első kép egy csendes tavat ábrázolt. Felszíne hibátlanul visszatükrözte a körülötte tornyosuló nyugodt hegycsúcsokat. Felette bolyhos fehér felhők úsztak a kék égen. Aki csak látta, mind azt mondta, ez a tökéletes kép a békéről.

 A második festményen is hegyek voltak, csakhogy rögösek és kopárak. Felette haragos szürke volt az ég, zuhogott az eső, villámok cikáztak. Lejjebb a hegyoldalon habzó vízesés bukott alá. Nem tűnt túl békés helynek. Amikor azonban a király jobban megnézte, észrevette, hogy a vízesés mögött egy aprócska bokor növekszik a sziklán. Alatta madármama építette a fészkét. Ott, a robajló vízeséshez közel az anyamadár a fészkén ült. Ő volt a béke tökéletes megjelenítője. A király a második képet választotta.

 -Azért-magyarázta-, mert nem csak olyan helyen lehet béke, ahol nincs zaj, nincsenek gondok, sem kemény munka. Béke lehet ott is, ahol mindezek a dolgok jelen vannak, de a szívünkben nyugalom van. Ezt jelenti a valódi béke.

 (Mosoly-Terápiák, Az aranytök)

 

EGY-KÉT-HÁR, NEM FÉLSZ MÁR

- Ha a gyerek rosszat álmodik –

Anyu! Anyu! – kiabál riadtan Klaudia. – Gyere be! Félek! Olyan rosszat álmodtam! – édesanya megnyugtatja, Klaudia pedig kérdezősködni kezd: - Miért álmodom mindig ilyen rosszat? Mitől vannak a rossz gondolatok? Igazából mi is az, hogy gondolat? Honnan jön az álom? Miért nem álmodhatok mindig szépeket? A felnőttek is álmodnak rossz dolgokról, anyu? Te meg apu mért nem szoktatok félni éjszaka?
-         Mennyi kérdés! – mosolyog édesanya. – Egyszerre nem is tudok ennyire válaszolni. Persze, hogy a felnőttek is szoktak rosszat álmodni. Ilyesmi mindenkivel előfordul. A gondolat – az már nehezebb dolog. Talán jobban megérted, ha mesélek neked valamit. Képzeld el, hogy a gondolatok apró kis emberkék. Valójában persze nem azok, de hát ez most mese lesz.
Nos, ezek az gondolatemberkék eleinte nagy békességben éltek, és szorgalmasan dolgoztak. Minden egyes gondolatemberkének megvan a feladata. Az egyik gondolat például el tudja neked újra mesélni azt a mesét, amit anyu felolvasott. A másik újra megmutatja a sok szép játékot, amivel a barátnődnél játszottatok. Némelyik gondolat segít emlékezned arra, amire a szüleid tanítottak, amit mutattak, vagy amit az óvodában vagy az iskolában gyakoroltál. Egyik gondolat nagyon jól számol, más gondolatok segítenek megtanulnod a verset. Történt egy napon, hogy a gondolatemberkék összevesztek. Hogy hogyan is kezdődött a csetepaté, arra már senki sem emlékszik – csak annyi biztos, hogy a békességnek befellegzett. Az egyik gondolatemberke egyszeriben fontosabbnak képzelte magát a többinél. – Én igen fontos gondolat vagyok. Fel sem tudná építeni a gyerekünk a várat, ha én nem súgnám meg neki, hogyan folytassa. Egyszóval: sokkal fontosabb vagyok, mint te! – vágta oda ez a gondolatemberke a számológondolatnak. – Láttál már olyan gyereket, aki örül, ha számolnia kell?
-         Lehet, hogy nem örül – vágott vissza mérgesen a számológondolat -, csakhogy én segítem hozzá a gyerekünket, hogy jó tanuló legyen, hogy egyedül tudjon vásárolni, hogy megtanulja beosztani a zsebpénzét!
-         Ugyan, mit vitatkoztok – szólt közbe egy harmadik gondolat. – Hisz mindenki tudja, hogy én vagyok a legfontosabb, engem illet a dicsőség. Abból a sok szépből, amit a gyerekünk átél, én barkácsolom össze számára a leggyönyörűbb álmokat. Ugyan, van-e annál jobb, mint szépeket álmodni?
Az álomgondolat pöffeszkedése láttán a többi gondolatemberke majd megpukkadt mérgében. De minél dühösebbek lettek, annál jobban örvendezett az álomgondolat. Felfuvalkodott, lábujjhegyre állt, hogy megmutassa a többi gondolatemberkének: csakugyan ő a legnagyobb, legfontosabb minden gondolat közt. Egyre több és több gondolatemberke gyűlt a fontoskodó gondolat köré. Először megpróbáltak a lelkére beszélni: ne legyen már olyan fennhéjázó, hisz ők valamennyiren együtt fontosak és jelentősek a gyerekünknek – mindegyik gondolatemberke a maga módján. Csakhogy az álomgondolat nem volt hajlandó egyikükkel sem összemérni magát. No, akkor támadt csak haddelhadd! Egymás szavába vágtak, ordítoztak, hadonásztak, de egyiknek sem sikerült letromfolnia az álomgondolatot. Kénytelenek voltak belátni, hogy szavakkal nem mennek semmire.
Összedugták hát a fejüket a gondolatemberkék, és azon tanakodtak, hogyan gyozhetnék le a pöffeszkedő álomgondolatot.
-         Majd mi megmutatjuk, hogy egy gyereknek egyáltalán nincs szükséges álmokra! Na várj csak!
Mérgükben nem sokáig gondolkodtak-fontolgattak: eltökélték, hogy majd jól megtréfálják a hetvenkedő frátert! Eszükbe sem jutott, hogy a tréfa talán balul sülhet el.
Ugyan, mit főztek ki a gondolatemberkék? Elhatározták, hogy jól összekavarják az álomgondolat szép álmait. Olyan buzgón törték a fejüket újabb és újabb tréfákon, annyira örvendeztek, hogy milyen jól felbosszantják majd az álomgondolatot, hogy közben egészen megfeledkeztek szegény gyerekükről, akinek meg kell szenvednie a sok rossz álmot. Nagy sokára azután elült a nagy hűhó, és előlépett a legértelmesebb gondolat.
-         Ne légy annyira elbizakodott – tanácsolta az álomgondolatnak. – Mindannyian egyformán fontosak vagyunk. Mindegyikünkre szükség van, de egyikünknek sem szabad azt hinnie, hogy ő a legfontosabb. Csak akkor segíthetünk a gyerekünknek, ha összefogunk, ha sutba vágjuk a vitát.
Az álomgondolat megfogadta a legértelmesebb gondolat jó tanácsát. A többi gondolatemberke is megbocsátott neki, és több nem ártotta magát a munkájába. Így aztán az álomgondolat megint szép, derűs álmokkal ajándékozta meg a gyereket.
Hanem, mivelhogy igencsak hiú volt őkelme, néha bizony megfeledkezett jó szándékáról. Hencegett, hetvenkedett, mindenáron le akarta tromfolni a többieket. Csakhogy a gondolatemberkék résen voltak. Már aznap éjjel jól összezavarták az álmokat, egészen addig, amíg az álomgondolat megint meg nem juhászodott.
Ezért aztán még manapság is megtörténik, hogy a gondolatok összekapnak, te pedig rosszat álmodsz. Rossz szellemekről, rablókról, gonosz emberekről – de ha így van, az csak a gondolatemberkék veszekedésének köszönhető, akik máskor anyu aranyos meséit mondják el neked újra meg újra. Ha már iskolába jársz, és azt álmodod, hogy hosszú-hosszú számoszlopot kell összeadnod, de sehogy sem érsz a végére – hát ebben a számológondolat a ludas. Ha álmodban fenyegető csatasorba fejlődnek a játékaid, vagy pedig felkerekednek és világgá mennek – nos, ennek az a gondolat az oka, amelyik máskor segít neked várat építeni.  
Most pedig elárulom, hogyan teremthetsz rendet a buta gondolatok között, hogyan bírhatod rá őket, hogy mindegyik szép rendesen végezze a dolgát. Meglátod, sikerül – hiszen te vagy a gondolataid kapitánya!
Ugye, hallottál már a vidám varázslóinasról? Te is lehetnél ám varázslóinas! De bizony eleinte a varázslóinasoknak sem sikerül mindig a varázslás a varázsigékkel. Még a hatalmas, jóságos varázslómester sem járt különbül hajdanában. Neked is gyakorolnod kell egy kicsit, hogy nagyra növekedjen a varázserőd.
Mi az a három fontosa dolgog, amikre minden varázslóinasnak szüksége van? Vaárzsige, varázsvessző – és, TÜRELEM! A varázsigét könnyű megjegyezni: „egy-két-hár, nem félsz már.” Következik a varázsvessző, ami talán még a varázsigénél is fontosabb. A varázsvesszőt helyettesítheti a legkedvesebb játékod. Ugyan, mi az? Talán a maci? Vagy a kutyus? Vagy a nyuszi? Lehet persze a kedvenc babád is. Fogd meg, szorítsd jól magadhoz, és úgy mondd el a varázsigét. Most pedig igen fontos mozzanat következik. Miután elmondtad a varázsigét, gondolj valami nagyon szépre vagy nagyon mókásra. Képzeld el például, milyen aranyos képe van a macidnak, és milyen puha a bundája. Vagy gondold el, milyen jól fogsz holnap játszani vele. Szorítsd jól magadhoz a kedvenc játékodat, és nagyon erősen gondolj a sok szép dologra.
De ha még most sem hagynak békén a buta gondolatok, ha még most is ijesztgetnek, próbáld elölről kezdeni az egészet. Mindjárt jobban és biztonságosabban érzed magadat. Segít ebben a kedvenc játékod is. Ha sikeres volt a varázsige, másnap reggel mesélj róla a szüleidnek, hadd örüljenek ők is, hogy az ő kis varázslóinasuk milyen ügyes. Vigyor

CSURI KIRÁLYKISASSZONY

 
-Gyógyító mesék-


Ha a gyerek éjjel bepisil
 
Gerlinde Ortner
 
Évi éjjelente bepisil. Senkinek nem szól erről, mert restelli. Nem minden éjjel történik baj. Néha száraz reggel az ágya, néha csak kicsi folt látszik, de máskor úszik az egész ágy. Anyu már orvoshoz is vitte emiatt. A doktor bácsi azt mondta, Évinek kutya baja. Senki sem tudja megmagyarázni, miért pisil be éjszaka. Egy nap az óvó néni a következő mesét meséli:
Valamikor véges-régen pompás palotában élt a király, a királyné meg a gyönyörű szép, aranyhajú királykisasszony. A kis királylányt mindenki kényeztette, körülötte forgott az egész udvartartás. Hanem ennek egy csapásra vége szakadt, amikor megszületett a királyfi. A királykisasszonnyal már nemigen törődtek, mindenki az újszülött trónörökös felséges popsija körül sürgölődött, amikor tele lett a pelenkája.
 
Mi tagadás, a királykisasszony nem nagyon szerette az öcsikéjét. Igencsak féltékeny volt rá. Egyszer azt álmodta, ő is éppen olyan kisbaba, mint a királyfi. Álmában bölcsőben ringatták, cumisüvegből etették, kényeztették. És reggel arra ébredt, hogy csuromvizes az ágya.
Ez volt csak a szenzáció! A komorna elmesélte az udvarhölgynek, az udvarhölgy az apródnak, az apród a lakájnak, a lakáj a miniszternek, a miniszter a királynak, a király pedig a királynénak. Az egész udvartartás izgatottan berohant a királykisasszonyhoz. Nahát, ágyba pipil a királylány! A királykisasszony eleinte szégyenkezett, de aztán már megtetszett neki, hogy megint csak körülötte forog az egész királyi palota.
 
Így ment ez jó néhány éjszaka. A királyné azt sem tudta, hová legyen bánatában.
- Csak nem beteg a mi kis királylányunk? - kérdezte királyurát. És mivel a királykisasszony selyemágya továbbra is minden reggel úszott a pisiben, a királyi pár hivatta az udvari orvost. A doktor azonban semmiféle betegséget nem talált a királykisasszonynál.
A király meg a királyné bizony szégyenkezni kezdett a királykisasszony miatt. Megpróbáltak a lelkére beszélni, intették, dorgálták - mindhiába. Hamarosan megelégelték a hosszú szónoklatokat, elfogadták a dolgot, mint leküzdhetetlen bajt, és többet nemigen törték a fejüket miatta. Az udvartartás is hamarosan megszokta, hogy királykisasszonyuk éjjelente bepisil. Csak néha-néha jegyezte meg valaki:
- Ágybapipilő királylányt még nem látott a világ. Micsoda szégyen!
A királykisasszony eleinte örült, hogy mindenki csak vele törődik, de hamarosan elszomorodott. Mérgelődött a buta szokás miatt, igyekezett felhagyni vele, de nem sikerült. Egy napon megütötte a fülét, hogy egy pimasz kis istállófiú "Csuri királykisasszony" néven emlegeti. Ezt már ő is megsokallta.
Rajtam nevet az egész palota - gondolta. - Most már nem azt mondják, mint régen, hogy: "Nézzétek, ott a gyönyörű, aranyhajú királykisasszony!" És különben sem sikerül elérnem, hogy száraz maradjon az ágyam. Az lesz a legjobb, ha világgá megyek!
El is határozta, hogy megszökik a palotából. Bizony, ez nagy butaság volt. Azt gondolta magában nagy durcásan: - Királyapám, királyanyám most már úgyis csak azt a taknyos kis királyfi öcsémet szeretik, senkinek sem fogok hiányozni.
 
Ebben persze nagyot tévedett. Mert igaz, hogy a királynak meg a királynénak kevesebb ideje jutott a kislányukra, de azért éppen úgy szerették, mint régen. Felkerekedett hát a királykisasszony, és ment, ment, míg egy sűrű erdőhöz nem ért. Egyre mélyebben járt az erdőben, és a végén egészen eltévedt. Bánta már, hogy elszökött hazulról, de nem sikerült visszatalálnia a palotába.
Ó, bárcsak hallhatnám megint királyanyám kedves hangját, királyapám dörmögését! - gondolta a királykisasszony. Fáradtan leheveredett a mohára, és elaludt. Ha pedig kíváncsiak vagytok, hogyan alakult a királykisasszony sorsa, legyetek egy kicsit türelemmel. Van ugyanis ennek a mesének még egy szereplője, akivel eddig még nem találkoztatok.
Nem messze a palotától élt a kis Péter. Nagyon szerette a szüleit, és tudta, hogy apjának-anyjának is ő a legdrágább kincse. Csak azon szomorkodott, hogy a szülei olyan sokat dolgoznak, hogy alig van idejük vele foglalkozni.
 
Egy napon Péter megfázott, és hólyaghurutot kapott. Édesanyja nagyon szomorú volt. Különleges teát főzött a kisfiának, és melegítő palackot tett a gyerek hasára. Ez nagyon jólesett Péternek.
A megfázás ugyan hamar elmúlt, de azóta Péter minden éjjel bepisilt. Talán a sok tea az oka, gondolta édesanyja, és ezentúl esténként nem adott inni a kisfiának. De ez sem segített.
- A hólyaghurut elmúlt - állapította meg a doktor bácsi -, Péter egészséges.
Édesanya hamarosan elvesztette a türelmét.
- Épp elég dolgom van enélkül is - zsémbelt -, és most miattad naponta moshatom az ágyneműt!
Amikor édesanya egy reggel megint mérgesen ment el otthonról, a csuromvizes ágy miatt, Péter is mérgelődni kezdett.
 
- Nem tehetek róla! Nem szándékosan pisilek be! Én is szomorú vagyok miatta! Ha édesanya haragszik, amiért olyan sok dolgot adok neki, legjobb lesz, ha egyszerűen elmegyek hazulról.
Szavait tett követte: Péter nyakába vette a világot.
Hamarosan az erdőbe ért. Ugyanabba az erdőbe, amelyikben a kis királylány eltévedt. Péter mérge már elpárolgott.
Jaj, de sajnálom - mondta magában -, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedtem! Vajon mit csinál most az édesanyám? Hiszen olyan nagyon szeret engem!
Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is nézett a lába elé. Hopplá - kis híja, hogy orra nem bukott!
- Hát ez meg micsoda? - bámult Péter. - Csak nem valamilyen erdei vad? Nem - ez egy kislány! És milyen maszatos. Vajon mit kereshet egy kislány egyedül az erdőben? Csak nem érte baj?
Nem merte felébreszteni a kislányt. De ebben a pillanatban egy kis bogár mászott a királylány orrára. A királylány tüsszentett és felébredt.
 
Nagyon örült, hogy találkozik valakivel, méghozzá egy kisfiúval, aki nagyjából egykorú lehet vele. Már nagyon egyedül érezte magát. Péter nagyon megtetszett a királykisasszonynak, a királykisasszony is Péternek.
- Hát te mit keresel ilyenkor az erdőben? - kiáltották egyszerre. Ezen persze nagyot kacagtak, és mindjárt jó barátok lettek. A királykisasszony legott elmesélte történetét Péternek. Amikor a fiú megtudta, hogy vérbeli királylánnyal találkozott, el sem akarta hinni.
Szépnek szép - gondolta -, de milyen maszatos! Igazi királykisasszonyok nem szoktak ilyen piszkosak lenni!
Hát még akkor hogyan csodálkozott Péter, amikor megtudta, miért ment világgá a királykisasszony!
- Mintha csak magamat hallanám! - kiáltott fel. - És én még azt hittem, én vagyok a világon az egyetlen gyerek, akinek ilyen buta betegsége van, ami igazából nem is betegség!
- Én is azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen - kacagott a királykisasszony. - Annyira szégyelltem magam, mivel ráadásul még királylány is vagyok!
 
- Én ugyan nem vagyok királyfi, de azért én is szégyelltem magam - mondta Péter. De aztán mind a ketten elszomorodtak. Nagyon vágyódtak az otthonuk után, de elegük volt már a szüntelen szégyenkezésből. - Bárcsak segítene rajtunk valaki! Talán akad valahol csodaszer, ami segít, hogy ne pisiljünk be éjszaka! - És lehajtott fejjel, kéz a kézben továbbvándoroltak.
Egyszer csak egy kis tisztásra értek. Csodálatos illat fogadta őket.
- Minek van ilyen pompás illata? Mintha ezer rózsa illatozna, száz orgonabokor, és sok-sok édes méz! Gyere, nézzük meg, honnan jön ez a fenséges illat! - mondta Péter. A királykisasszony ámulva követte. De akármennyire fenséges illat vette is őket körül, nem láttak mást, mint néhány szál egyszerű kis virágot. - Ennek volna ilyen pompás illata? Akkor ez egész biztosan különleges virág! - kiáltottak fel a gyerekek.
Lágy szellő fújdogált. A virágok bólogattak, és édes hangon dalolni kezdtek:
Azon, ki bánatos nagyon, segít egy kis virágszirom:
este, míg kerülget az álom, olvasd el, mi áll a virágon. Varázsige. S mi a varázslat? Hogy szárazon marad az ágyad. S ha arra veted fel szemed reggel, hogy száraz fekhelyed, egy illatos szirmot letépve indulhatsz az új nap elébe.
A szél elült, a virágok már nem bólogattak.
- Na de ilyet! - ámult Péter. - Te is hallottad, vagy csak álmodtam?
- Nem álmodtál - válaszolt a királykisasszony-, a virágok csakugyan énekeltek. És segítenek nekünk! Hinnünk kell ebben. Gyere, tépjünk le egy varázsvirágot.
- Hurrá! - kurjantotta el magát Péter. - Nem lesz többé vizes az ágy! Csak el ne felejtsük elmondani elalvás előtt a varázsigét. Hogy is van csak? Hiszen nem is tudjuk! Jaj nekünk!
- Ne búsulj! - vigasztalta Pétert a királykisasszony. A virág biztosan úgy gondolta, hogy majd megtudjuk a varázsigét. Várj csak, míg hazaérünk. De most siessünk, igyekezzünk hazatalálni. Alig várom, hogy kipróbálhassam ezt a csodálatos illatú varázsvirágot! Egészen biztos vagyok benne, hagy soha többet nem ébredek arra, hogy vizes az ágyam! Hogy fognak örülni a szüleim!
 
A gyerekek kisvártatva az erdő szélére értek. Az út mentén jelzőtábla állt. A jobb felé mutató karján ez állt: "A palotához" - a bal felé mutató karján: "A városba" . Elérkezett a búcsú pillanata.
- Péter, te olyan jó barát vagy. Találkozzunk gyakran, jó? Különben is kíváncsi vagyok, melyikünknél hatott gyorsabban a varázsige. Isten áldjon, nem akarom vesztegetni az időt. Úgy örülök, hogy hazamehetek! És a királykisasszony már futott is a jobb felé vezető úton. Péter még sokáig integetett neki, azután elindult a bal felé vezető úton.
Nagy volt az öröm Péterék otthonában csakúgy, mint a királyi palotában. Mind a két gyereket bántotta a lelkiismeret, amikor látták, mennyire aggódtak miattuk, milyen gondot okoztak szeretteiknek.
Amikor a gyerekek este lefeküdtek, a szobát eltöltötte a virág fenséges illata. És egyszeriben eszükbe jutott a varázsige:
 
Tegyél róla, csodavirág, hogy száraz maradjon az ágy!
 
Ezt mondogatta, ismételgette a királykisasszony is, Péter is, amíg csak el nem nyomta őket az álom. Másnap reggel boldogan tapasztalta a királykisasszony, hogy csakugyan száraz az ágya. Ezután minden este elmondta a varázsigét, és valahányszor száraz maradt az ágy, letépett egy szirmot, amely fenséges illattal töltötte be a szobát. Egyre gyakrabban maradt száraz az ágy, és a királykisasszony azt sem tudta, hová legyen örömében.
Hamarosan letépte a virágnak valamennyi szirmát, és az illat lassan elpárolgott. De már nem is volt szükség a varázsvirág segítségére. A királykisasszony többet nem pisilt be. De büszke is volt rá a király meg a királyasszony meg az egész udvartartás! És a kis istállófiú sem emlegette többé úgy, hogy "Csuri királykisasszony".
 
Hasonlóan alakult Péter sorsa is. Eleinte ő is elmondta esténként a varázsigét. Amikor reggel száraz volt az ágya, édesanyjával együtt letéptek egy illatos virágszirmot. Ha néha-néha mégis megesett, hogy éjjel az ágyba pisilt, ami természetesen eleinte még előfordult, édesanyja már nem szidta, mert tudta, hogy megindult a javulás. Nem is titkolta, mennyire örül, valahányszor Péternek sikerült száraz ágyban ébrednie. Három-négy hét alatt letépték a virág minden szirmát - de már Péternek sem volt szüksége többé varázsvirágra, varázsigére. És a királykisasszony meg Péter továbbra is jó barátok maradtak.
Évi meghallgatja ezt a mesét, és ő is szeretne ilyen varázsvirágot. Fog egy rajzlapot, és zöld szárat fest rá, zöld levelekkel. A szár fölé nagy sárga pettyel - ez lesz a virág közepe. A rajzlapot az ágy fölé akasztja. És valóban - a nedves folt a virág meg a varázsige segítségével egyre kisebb lesz, és egyre ritkábban ébred Évi arra, hogy vizes az ágya. Ahányszor száraz ágyban ébred, új szirmot fest a virágra. És a virág minden egyes szirommal egyre szebb lesz. Évi nagyon büszke magára. Meg is van rá az oka, mondja anyu, aki együtt örül kislányával, és a dicsérettel sem fukarkodik. Mire elkészül a virág, Évi már majdnem mindig száraz ágyban ébred. Csak néha, nagy ritkán kell a mesebeli varázsigéhez folyamodnia. És hamarosan arra sem lesz már szüksége.
 
 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 19
Tegnapi: 65
Heti: 84
Havi: 1 238
Össz.: 90 602
Oldal: Ajándék mesék
Írisztündér - © 2008 - 2017 - irisztunder.hupont.hu